Talán még ma sem olyan természetes, ha egy 40 tonnás kamion kormánya mögött nő ül. Engem viszont mindig is lenyűgözött az az erő, határozottság és problémamegoldó képesség, amit a női kamionsofőrökben látok. Olykor még a férfiakat is próbára tevő zord körülmények között is helytállnak, és a megterhelő feladatoktól sem riadnak vissza. Ha az úton velem szemben robog egy sárga „méhecskés” kamion, már messziről kiszúrom Benkovits Bea vörös fürtjeit. Bea egyik legjobb barátnője Rácz Anikó, ugyancsak évekig dolgozott kamionsofőrként, ma pedig gépjárművezető-oktatóként adja át tudását és tapasztalatait a tanítványainak. A beszélgetésünk közben sorra vetődtek fel bennem a kérdések, nekik viszont mindenre volt frappáns válaszuk, így teljesen eloszlatták bennem a kételyeket. A végére még én is kedvet kaptam, hogy egyszer velük tartsak egy útra, és testközelből megtapasztaljam, milyen a kamionos élet.
– Hol keresztezte egymást az utatok?
Anikó: Akkoriban még egy autószalonban dolgoztam, ahova Beát is felvették. Ott ismertük meg egymást, és a barátságunk azóta is tart.
– Ti olyan kislányok voltatok, akik baba helyett inkább autóval játszottak?
Bea: Az biztos, hogy nem ugrottam ki a bőrömből örömömben, ha babát kaptam ajándékba. A húgom viszont rettentően boldog volt, mert így az összes az övé lehetett. Amikor viszont édesapám szerelt, akkor nagyon szerettem körülötte lenni: néztem, ahogy forraszt és csavaroz. Már akkor vonzódtam az autókhoz.
Anikó: Hát én sem kaptam sok babát. (nevet) A szüleim hamar rájöttek, hogy a labdáknak örülök igazán – abból millió-egy darab volt –, és nagyon szerettem barkácsolni is. Bár a családom elfogadta, hogy nem átlagos érdeklődésű lány vagyok, azért a továbbtanulásnál a saját elképzelésük szerint terelgettek, így csak kisebb kitérő után kezdtem el tanulni azt, ami valójában érdekelt: végül autószerelő szakmunkás végzettségem lett.
– Egyből megszereztétek a jogosítványt, amint lehetett?
Anikó: Azt gondolom, hogy mindenki elér az életében egy olyan ponthoz, amikor felébred benne az igény az önállóságra, amit számomra a jogosítvány adott meg. Otthon ülő gyerek voltam, aki nem igazán szeretett kimozdulni, egyszerűen nem voltam kalandvágyó típus. Bennem húsz éves koromra érett meg a gondolat, addig nem vágytam a szabadságra. A középiskolában viszont már volt társaságom, akikkel szívesen eljártam, és akkor valami átfordult bennem: világot akartam látni, és az sem érdekelt, ha ott alszunk, ahol éppen ránk sötétedik.
Bea: Én mindig is szerettem úton lenni, ezért is érzem olyan jól magam ebben a szakmában. Egyébként én is korán meg akartam szerezni a jogosítványt, mert érdekeltek az autók, bár egy kicsit a kényszer is szülte, hogy volán mögé üljek, mert miután édesapám meghalt, nem maradt senki a családban, aki vezetett volna.
– De hogyan jött a képbe a kamionozás?
Anikó: Lehet, hogy valaki szeretné megszerezni a jogosítványt, az oktatónak mégis meghatározó szerep jut abban, hogy a tanuló végül tényleg megszereti a vezetést vagy épp ellenkezőleg, teljesen elmegy a kedve tőle. Nekem szerencsére türelmes oktatóm volt. Ugyan a mai napig nem tudom, hogy akkoriban mennyire voltam ügyes vagy tehetséges, mindenesetre nagyon megszerettem a vezetést. Akkoriban nem volt megszokott, hogy egy nő üljön a teherautó volánja mögé, éppen ezért vagány dolognak tartottam, hogy belevágjak a C kategóriás engedély megszerzésébe, és onnan már egyenes út vezetett a nehézpótkocsis jogosítványig. Még a szalonban dolgoztam, amikor másodállásban már oktattam a vezetést. Az akkori párom kamionsofőr volt egy cégnél, ahol a hosszabb távú munkákra kezdtek specializálódni, így volt lehetőségünk arra, hogy „négy kézben” dolgozzunk, azaz felváltva vezessünk, ami akkoriban nem volt egy leányálom. (nevet)
– Bea, te hogy kerültél erre a pályára?
Bea: Én eredetileg női ruhakészítőnek tanultam, de nem sokat dolgoztam a szakmában, mert beláttam, hogy ebből nem tudok megélni, ugyanis egyszerűen nincs rá fizetőképes kereslet. Láttam, hogy Anikó mennyire élvezi a kamionvezetést, és bíztam benne, hogy nekem is hasonlóan élményt jelent majd, úgyhogy követtem őt – egy kitaposott úton indultam neki.
– Tudtad, hogy tehetséges vagy a vezetésben?
Bea: Inkább csak bíztam benne. Lekopogom, azóta sem volt balesetem.
– Mi volt az emberek reakciója, amikor megtudták, hogy kamionos vizsgára készülsz?
Anikó: Tegyük hozzá, hogy akkor még szőke voltál! (nevet)
Bea: És ez rontott is a helyzetemen, mert így még kevésbé hitték el, hogy képes vagyok rá. Szerencsére eddig több pozitív élmény ért a munkám során, mint negatív. Mondjuk tavaly szeptemberben durrdefektet kaptam az autópályán, és kiálltam a parkolóba, de nem bírtam levenni a kereket, mert kevés volt hozzá az erőm. Először egy magyar kamionos ért oda, de még csak nem is köszönt, a következő pedig letekerte az ablakot, és annyit mondott: Hát, ez nem egy női munka! – aztán elhajtott. Ez azért nagyon rosszul esett. Végül egy román és egy moldáv sofőr állt meg segíteni.
